„Semmi sem igényli annyira a változtatást, mint mások szokásai” (Mark Twain)
T.S. Eliot angol költő 1981-ben megjelent könyvéből született Andrew Loyd Webber musicalje. Melyet 1981-ben Londonban, 1982-ben a Broadwayn és 1983-ban Budapesten mutattak be.
Én a broadwayi előadást láttam először 1990-ben.
Legalább egy órával a kezdés előtt érkeztünk.
Még nem értettünk a New York-i időszámításhoz.
Így különleges egy órát kaptunk ajándékba.
A függöny fent volt és a színészek bemelegítettek.
Tornaruhában és máz nélkül, de fegyelmezetten.
Világsztár hölgyek melegítőben.
Csapatonként bevonultak, táncoltak és levonultak.
Akik utánunk érkeztek úgy érezték, hogy lemaradtak valamiről.
A nézőtéren teljes csend volt, csak a „hopmester” volt hallható.
Meg a zene és a táncosok trappolása. Elvarázsolt minket.
A nézőtér is bemelegedett.
Az előadás maga, ezen előjáték után már frenetikus volt.
Mindezek után a budapesti előadásokat már „szakértőként” nézhettem.
És imádtam. Szirtes Tamás és Seregi László csodát tettek.
Romhányi József fordítása pedig igazi nyelvi bravúr lett!
Ott lehettem családommal a 40. év ünnepi előadásán és az 1.600. adáson is.
Talán életem legnagyobb színházi élményeit kaptam.
Az elmúlt évek szereplőinek jó része egyidejűleg a színpadon.
Egységes koreográfiával, egy ütemre táncolva, mint a riói karneválon.
Felszabadultan, egymás kezét fogva, egymás sikerének örülve.
Gyerekek, jövő generációja csapatostul befogadva a sztárok közé.
Te jó ég, hová jutottunk?
A közönség is megérezte, milyen felemelő a közös öröm.
De jó lenne mindezt máskor és máshol is megélni.
A Madách Színházon túl, ott is, ahol többen összeverődünk!