„Hittem, hogy ez csillámpala, pedig csak a pillám csala…”
Ma a Pitypang utcában sétáltam, meredek domboldalon felfelé és mivel szembe sütött a nap, így élvezkedtem. De egyben unatkoztam is. Azt a feladatot adtam magamnak, hogy az út melletti nagyszerűen kiépített lépcsősoron a gyaloglásom ritmusa meddig marad állandó? Hát semeddig.
Egy holland barátommal, Ronalddal fogadtunk évekkel ezelőtt, amint éppen Svájcban, az olasz határ felé sétáltunk, hogy ő esküdni merne rá, az az út melletti lépcsősor az egyenletes. Azaz ezen út melletti lépcsősoron, ha felvesszük a lépéseink ritmusát, akkor minden zökkenő nélkül végig tudunk haladni. És valóban ez történt. Centiméterekre pontosan, egymás után következtek a lépcsők több száz méteren át. Micsoda észszerűség! Ide téved egy látássérült és az első lépcsőket kell csak megéreznie, az összes többi már pont így lesz!
Eltátottam a szám, ennek előtte én még ilyen ésszerű tervezésről és kivitelezésről nem hallottam.
Vissza a Pitypang utcai lépcsőkhöz, ennek építői sem hallottak erről az innovációról. Legkevesebb száz lépcső és semmi „ritmus”.
Mindez hirtelen akkor jutott az eszembe, amikor azzal a gondolattal voltam elfoglalva, hogyan lehetnénk 5-6 év múlva az osztrákok nyomában, ahogy egy politikusunk megemlítette. Teoretikusan persze lehetnénk, csak addig nekünk le kellene bontanunk a kinézetre és állapotából megítélve telesen jó struktúrájú lépcsőinket (is). Ennek analógiájára a következő hat évben csaknem valamennyi házunkat is fel kellene újítani, a legaljáról a legtetejéig…