„Ha látom az a baj, ha nem látom, akkor meg az…”
Ágikát a csípőprotézisem beépítése után kaptam. Orvosi rendelvényre. Úgy 10 éve. Ő az, aki mosolyogva kegyetlen. Mindez együtt. Mi folyamatosan magázódunk. Ebben az „üzemmódban” persze nem tudom megfelelően kifejezni magam. De nem is akarom. Hetente egy órában állandóan az van a fejemben, hogy én marha, ezért a kínzásért még fizetek is. Igen ám, de amikor elhagy, másodpercekkel utána, szinte megfiatalodom. És hét napig folyamatosan hálálkodom, hogy az izmaim és ízületeim fájdalommentesen teszik a dolgukat.
Ma is voltam orvosi felülvizsgálaton. A szakorvos dünnyögött. Majd kipréselte magából: „Az életkorához képest egészen jól van. De a gerincével kellene valamit kezdeni!” Nem várta meg a válaszom. Szinte minden nap 1-1 percre a denevérpadon nyújtom magam. „Szakál” szájsebész barátomtól kaptam ezt a „fertőzést”, minden nap 1-1 percre kerüljek fejjel lefelé és lógjak a szeren. Nem fáj, nem lop el tőlem semmi időt és valóban jót tesz.
Ágikával kezdésként 5-10 percet pingpongozunk jobb-, majd bal-kézzel. Utána a tornácon átmozgat. Azzal kezdi, hogy lábaimat a fájdalomküszöbig nyúzza. Nem tudom, mondtam-e már, hogy kegyetlenül. Majd jönnek a fekvőtámaszok és a lábujjhegyen, majd a sarkon járás. Addig, amíg bírom és még egy picit utána is.
Majd le a földre. Már örülök egy picit, hogy hamarosan véget érnek kínjaim. De korai még a fellélegzés! Hasizom és derék, majd hátcsavarás a fájdalomküszöbömig meg egy kicsit tovább is. Az biztos, hogy magamnak ennyi fájdalmat képtelen lennék okozni.
Akkor mi a fenének tűröm mindezt?
Csak azért, mert utána pont egy hétig érzem magam embernek. Azzal, hogy mindenem jól mozog. Mert ha nem és speciális bajom lenne, akkor Ágika nekiugrik és az esetek legnagyobb részében a terápiája rendbe rak.